| Alan O' Connor: Csillagvető |
 Alan O’ Connor: Csillagvető
Északföldén vörös és fekete lobogók vívják megújuló háborújukat - ami persze a legkevésbé sem érdekli a kardlovagok hátországában sínylődő goblinok hordáját. Mérföldszázakkal délebbre egy hajótörött, Sianis Ramraquo Doran őrült varázslónőjével alkuszik és ezredéves, titkos rítusokat tanul a túlélésért.
A Láncbarátok rabszolgavadászai véletlenül vetik ki rá hálójukat.
Amikor az utak találkoznak, kiderül, hogy véletlenek ezúttal sincsenek. A fekete lobogók urai pedig mindent elkövetnek, hogy megőrizzék szörnyistenük, a háromfejű Tharr titkait.
(részlet a regényből)
- „A győztes nem egyszerűen beilleszkedik a sors által felkínált játszmába: játék közben formálni kezdi azt” - idézte a hajókorlátra támaszkodó villámmester a messzeségbe meredve.
Vellaquor, a vérpusztító felismerte benne az „agyaglábút”, a szárazföldi patkányt, aki először lép fedélzetre és megbámulja még a vízhegyek örökös hullámzását, a kidagadó vitorlákat,
vagy a hajófar mögött összecsapó tajtékot.
- Kysshari Kódex, a játszmák Első Törvénye - biccentett elismerően a vérpusztító és sietve körülnézett. A legközelebbi matróz is hallótávolságon kívül volt.
Ostoba hetvenkedő, gondolta magában Vellaquor a másikra sandítva, aki úgy látszik, megfeledkezett a Kódex harmadik törvényéről: „ha idegen játszmába kerülsz, első dolgod a saját
téves látásmódod csökkentése, és a többiek bizonytalanságának fenntartása.”
De legalább sejti, mire megy ki a játék.
Megértette a villámmestert: szárazföldi patkány volt és az ilyeneket a hajón közelebb hozza egymáshoz néhány órai együttlét. Jobban összebarátkoznak, mint napok és hetek alatt
a szárazföldön. Mintha az ember a sík tenger magányában jobban érezné, hogy a másikra van utalva- megérti, hogy itt mit sem ér a vagyon vagy rang ostoba önáltatása, mellyel a szárazföldön önmagát elvakítja.
A vérpusztító azonban nem sietett a barátkozással. Vellaquor számára már a felhővidékhez vezető úton kiderült, hogy kíméletlen játszmának néz elébe, amelyet ezúttal öten játszanak. Doquah, a Láncbarát flotta kapitánya kérges lelkű gazember volt. A rabszolgakereskedő-kapitány ötven év körüli férfi volt, dongamellkasú, bivalytermetű. Arca vörös volt és véreres, feje majdnem teljesen kopasz, csak a fülei körül maradt egy pár őszülő hajcsomó. Hatalmas pofaszakálla félig eltakarta zord arcát, melyen egy régen begyógyult sebforradás húzódott keresztbe. A Láncbarát kapitány igazi aszisz volt: keményen alkudott és az utolsó korsó vízig mindennek megkérte az árát.
Vellaquor gyanította, hogy vész esetén a kapitány tartogathat néhány kellemetlen meglepetést is. Bármiféle aljasságot, amit egy évtizedek óta portyázó rabszolgakufártól elvárhat az ember.
A második, Yiriath Aeschirr, a nehézkes mozgású, púpos lány többnyire a kabinjában maradt, és Vellaquor már - már hálás volt neki ezért. Kezdetben minden erejét lekötötte a
harmadik játékos, a savószemű varázstudó megfigyelése. A lomha, elhízott behemót pyarroni magiszternek mondta magát, de aurájában semmi nem emlékeztetett a lar - dori mesterekre. Hazug volt és veszélyes: noha alig szólt, és ideje nagy részét a hajóorrban töltötte, a látóhatárt fürkészve, a vérpusztítót nem tévesztette meg. Vellaquor sosem fordított hátat neki és jó okkal: a szektás korábban soha nem találkozott még senkivel, akinek a puszta tekintetétől fagyossá dermedtek volna a tagjai. Volt a tohonya, savószemű pyarroniban valami rémületes erő, amit Vellaquor nem akart megismerni.
A játszma ötödik játékosa, a fiatal, szikár villámmester jóval magabiztosabb volt - vagy csak ostobább?
Mindenesetre ő tűnt a legveszedelmesebbnek-látszólag. A karvel matrózai, akik ügyet sem vetettek a hajóorrban álló pyarronira, a tetovált hergolit messziről kerülték és jó okuk volt rá. Vellaquor nemegyszer látta az ifjút a szélcsend dacára vadul lobogó hajjal, miközben kék villámkígyókat futtatott csontos könyökei körül, máskor szikrák pattogtak mind a tíz ujja hegyén. A vérpusztító megvetette az efféle gyerekes játszadozásokat.
A második napon azonban észrevette azt is, hogy a fiatal hergoli titokban ugyanolyan éberen figyeli környezetét, mint ő maga. Amikor látta, hogy a tetovált ifjú a szeme sarkából mindig követi a behemót pyarronit és éjszakánként aprólékosan kidolgozott rúnakört von a kabinja köré, Vellaquor kezdte átértékelni a véleményét.
Érzi ő is, hogy valami nincs rendjén ezzel a megbízatással.
Az Aeschirr pátriárka bizonyára megfontoltan döntött, mikor a Család saját varázstudói helyett zsoldosokat rendelt ki a lánya mellé. A pyarroni renegátot és a hergoli villámmestert. Egy idegen lehet, hogy kevésbé megbízható, lehet, hogy nem tud titkot tartani és bizonyára drágább, mint egy saját, bizalmas ember… viszont akármikor feláldozható.
No és vajon miért nem jött a vén Kígyónővér személyesen?
A köd vidék titkának feltárása gyilkos játszmának ígérkezett, amelyben egyetlen játékos sem számít hatott állandóságra.
Vellaquor felismerte, hogy a hergoli villám mester óvatosan tapogatózva szövetségest keres benne. A sanquinator nem áltatta magát azzal, hogy hosszú távra tervezzen: tisztában volt vele, hogy a tetovált kölyök is megérezte a pyarroniban a szörnyet, és egy száműzött toroni vérpusztító személyében egyszerűen csak a kisebbik rosszat választotta.
| | |
AJÁNLOM AZ OLDALT
