Pro primo: Álmodó kövek


1.
- Mondtam, hogy húzd le a fejed! - csettintett feddőn a húnyt szemű, pocakos férfi. A megszólított - széles vállú, nyúlánk ifjú - összepréselt ajkakkal törölte le a homlokáról a vért. Ökölbe szorított kézzel egyenesedett fel: ekkor látszott igazán, milyen termetesre szabták az istenek. A füstös képű, pohos mester fél szemét kinyitva tanítványára sandított, majd rosszallón vonta fel a szemöldökét.
- Jobb, ha visszaülsz. - Ez nem tanács volt. Az őszülő, nagybajszú férfi leeresztette az ölében tartott aszisz hosszúkobzot és feljebb tolta homlokán malomkeréknyi karimájú kalapját. - Nem a te városod, nem a te verekedésed.
A fiú lesöpörte az asztalról az agyagcserepeket, keskeny ajka dacosan legörbült. Egyetlen szó nélkül támasztotta combjára a tizenkét húrú ilanori lantot.
- Vedd fel a ritmust! - biccentett a mesterdalnok. A zsúfolt ivóban kirobbanó hangzavarral mit sem törődve hátravetette a felöltőként viselt harsány mintájú, ezerszínű takarót, és ismét játszani kezdett. Kövér ujjai, tömpe, gyászkeretes körmei káprázatos táncot jártak a koboz karcsú nyakán. A dallam erőteljes volt, olyan karcos felhangokkal, amit a hollóhajú tanítvány soha nem képzelt volna egy egyszerű kobozról. Ez azonban nem a hit ideje volt: az ifjú szempillantás alatt felvette a mester lüktető vezérszólamát. Behunyt szemmel, acélhúrokon vibráló ujjakkal, egyetlen gondolat nélkül simult a dallamhoz, majd legyűrve, megelőzve azt, észrevétlenül… Most!
Igen, most!
A márványos mintájú, szürke ilanori lant dallama utolérte a koboz ritmusát és a tanítvány csúszó - pergő, gorviki hetes szólamokkal gyorsított, egészen addig amíg… amíg el nem hibázta.
A falnak vágódó korsó ezúttal félig tele volt: a savanyú szagú lőre java része a tanítvány arcára freccsent. A fiú türelmetlenül a húrokra tenyerelt. Különös metszésű, sötét szemeiben harag villant: a felingerelt ragadozó dühe.
- Nos? - a pohos mester ezúttal szemét sem nyitotta ki.
- Ez nem egy hangterem… a rajongókról nem is beszélve - sziszegte a széles vállú tanítvány. Éles, dzsenn uralkodók portréira emlékeztető vonásait harag torzította el. Mestere baljával dús bajszán babrált, ami nála azt jelentette, hogy fütyül a másik kifogásaira.
- Hangterem? Kell - e a hívőnek templom, ha meg akarja szólítani istenét? Egy valódi dalnok fiam, ott játszik, ahol akar. Magadnak kell megteremteni a helyet, bárhol is légy: egy efféle füstös, zsúfolt ivó éppúgy a tiéd, mint a nyílt terek, ahol csak Te leszel és a nyolc húr, hogy urald az ezerfejű, ezerszájú tömeget. A halálhörgéses csatamezőkről és az illatos, függönyökkel tompított női hálószobákról nem is beszélve… - a pocakos aszisz pödörintett egyet dús bajszán és ahogy elvigyorodott, kivillantak fehér, egészséges fogai. Bram Boreillo, Abaszisz koszorús mesterdalnoka egykor a legirigyeltebb szívtipró volt a Quiron - tenger mindkét partján. Zömök termetével, füstösbarna bőrével nem számított ugyan férfiszépségnek, hírneve mégis mindenütt messzire megelőzte. A férfiak a bőrébe, a nők az ágyába kívánkoztak. Haszontalan, emlékek, kedves kacatok… - a mesterdalnok mélázva pödörgette dús bajszát.
Az alacsony mennyezetű, zsúfolt kocsmában mély, dühös bődülés harsant. Tucatnyi torokból böffent válaszul a röhej. Az erioni tanítvány a fogát csikorgatta.
- A bugrisok és a hitványak megtörik a csendet. Neked kell törekedned arra, hogy a káoszból, ebből a káoszból is harmóniát hozz létre! - folytatta a mester fel sem emelve a hangját - Bármilyen hangot játszhatsz a másikéval szemben, akár egy egész ordítozó kocsmával szemben, ha eléggé eltökélt vagy! Mit gondolsz, miért itt, miért most gyakorolunk? A harmónia megteremtése persze mindig több erőt követel, mint együtt tombolni a zűrzavarral. De ha nem tudod megteremteni a belső csendet, sosem leszel mester.
Az ivóban ekkor már csak ők ültek. A határvidéki kisváros, Daroveen férfinépe - legalábbis azok, akiket a Birkapásztor nevű kétes hírű kocsmába vetett balsorsuk ezen a forró, délutáni órán - nyakát behúzva oldalgott az ajtó felé. Nem maradt más, csak tucatnyi mocskos arcú, sunyi tekintetű alak, akik káromkodva próbáltak legyűrni egy tarkopasz, borotvált arcú törpét.
Hasztalan.
Az asztaloknál alig magasabb, csupaizom férfi mély, vadállati hangon üvöltött. A söntésnek vetve hátát, mindkét kezében egy - egy széklábat forgatva eszeveszett dobszólót vert a közelebb merészkedők térdén - homlokán. Olykor fel - felhördült, zsigerekből dübörgő, embertelenül mély hangon, akár a zsákmányukat féltő nagymacskák. Amikor egy pillanatra levegőhöz jutott, megtorpant, felnézett. A halálmegvető bátorság, a higgadt, számító tekintet, amellyel végigmérte támadóit gladiátorra vallott, de legalábbis kalandozóra.
A söntésnek szorított törpét tucatnyi zsíros hajú, mocskos ruhájú férfi kerülgette a hiénák óvatosságával. A látszat azonban csalt: a támadók övébe tűzött vérrozsdás, csorba kések, a szegekkel kivert bunkók elárulták a gyakorlott gyilkost, a széklábakkal védekező törpe pedig egyedül volt. Kisvártava vasalt kesztyűs öklök és bunkócsapások zuhogtak a hátráló, magányos kalandozóra…
- Mawtoooor! - bömbölt a zömök harcos. A támadók felröhögtek. Istenéhez kiált a nyomorult! Nagyobbat nem is tévedhettek volna. Szűkítették a kört és a banda puszta tömege már - már legyűrte az üvöltő harcost, mikor egy sziklányi, szőrös test szakította be reccsenve az ablakkeretet. Az érkezőt Mawtornak hívták.
- Hatásos belépő - biccentett a nagykalapú aszisz. A következő pillanatban idegesen nyelt egyet. A berobbanó keretben púpos, görnyedt alak bukkant fel. A torz jövevény szétvetette karjait és cuppogó, foghíjas ajkai érthetetlen, torokhangú szavakat sziszegtek. Boszorkánymester? A dalnok ezt már nem vette félvállról: hátát a falnak vetve maga is az ajtó felé araszolt.
Az ivóba robbanó szürke behemót tombolt, akár valami ezerkarmú, ezer agyarú vihar. Letépte az eleven húst az ínról, agyara alatt roppanva hasadt a csont. Hatalmasnak tűnt, mégis szemmel követhetetlenül gyorsan mozgott a verekedők forgatagában. Mi ez, az istenekre? A szaga elárulta. Ork!
Pyarron tudósai úgy okoskodnak, hogy az ember majomféle, gyáva állatoktól származik, amely világéletében rettegte a farkasok fajtáját. Nincs ez másképp utódaikkal sem. Amikor pedig egy véres pofával acsargó ork az emberfajzat fölé tornyosul, a zsigerekben sivalkodó majomős legelső gondolata mindig ugyanaz: menekülés!
A mester már a fogadó udvarán járt, mire odabent felharsantak az első rémült üvöltések. Tompa, dübbenő hangok, sivítás…valóban boszorkánymester volt… és a magasba csapó lángok ropogása a kifelé lobbanó, füstölgő ablakkeretekben. A tanítvány megtorpant a küszöbön, hosszú hollóhaját arcába vágta a huzat.
Amikor visszafordulsz egy úton, az olyan, akárha új ösvényen indulnál el. Sosem folytathatod már a régit - a széles vállú, nyurga fiú nem ismerte az ilanori mondást, egyszerűen az ösztönére hallgatott, mikor megperdült a sarkán.
Nagyorrú, hegyes bajszú gazfickó emelkedett fel odabent a kármentő mögött. A mennyezetről lángoló deszkák záporoztak, a kocsma három sarka okádta már a füstöt, de a sunyi tekintetű nagyorrú várt. Amikor a tomboló ork hátat fordított neki, felcsörlőzött, nehéz számszeríjat kapott fel a pult mögül. Szemfényvesztő gyorsasággal emelte az arcához a páncéltörő fegyvert. Egy pillanat volt a célzás a széles tarkóra, és már csak egy következő pillanat hiányzott, hogy megfeszüljön az ujj a kioldószegen…
Az a pillanat, ami sohasem jött el.
Fém villant a füstön át. Elhamarkodott dobás, de… keskeny pengéjű, erioni dobótőr szegezte a gazfickó orrát a fegyver tusához. A hollóhajú tanítvány dühösen vágta be maga mögött a fogadó ajtaját. A bentről harsanó, hátborzongató férfisikoly hallatán torz mosoly suhant át éles vonásain.
Sianis Ramraquo világéletében rühellte az orvlövészeket.

By ynev.inomi