A fák hatalmasak voltak, törzsük vaskosabb a hegylakók nemezsátrainál, csúcsuk magasabbra nyúlt Aila karcsú tornyainál. Terebélyes lombozatuk elzárta a napfényt a talajtól; odalent sûrû homály uralkodott. A levegô gyanta és tûlevelek fanyar illatától volt terhes. Nevyll szótlanul lépdelt; az ezeréves fenyôk árnyékában rátört önnön halandóságának nyomasztó érzése.
- Úgy mondják, - törte meg a csendet váratlanul Anokh - e fák öregebbek bármely más teremtménynél. Ma éjjel az ô segítségüket kérjük, hogy emlékezzünk.
Nevyll kérdôn fordult a sámántanító felé. Legalább két órája, hogy elváltak társaitól, közelgett a napszállta, de az öreg tovább igyekezett elôre, egyre mélyebbre és mélyebbre az erdô sûrûjébe.
- Amarkan, meddig tart még az út? - szánta rá magát végül, hogy szavakba öntse bizalmatlanságát.
Anokh megállt, majd sóhajtva letelepedett egy moha lepte sziklára. Görnyedt hátával, arcának mély ráncaival most vénnek tûnt, vénségesen vénnek. Ám jégkék szeme élettel telt meg, vidáman mosolygott az adeptusra.
- Te keresel, nem én! Ha választ akarsz, magadnak kell megtalálni az utat.
Nevyll meghökkent, körbepillantott, de mindenhol csak égbenyúló fenyôket látott. Az erdô zaja, harkályok kopogása, szajkók távoli rikkantása tompa zsongás volt csupán. A homály ráborult, elveszettnek érezte magát a vadon mélyén.
- Nem-nem - ingatta a fejét elégedetlenül Anokh - ne a szemeddel kutass!
Az adeptus csodálkozva nézett az öreg sámántanítóra. Mintha Gvendhort hallotta volna. „Legyen hát!” - döntötte el. Szemét lehunyta, tüdejét megtöltötte az erdôillatú levegôvel. Karjait oldala mellé zárta, elméjét megnyitotta az ôserô elôtt. A végtelen hullámzás mélyen lüktetett, megállíthatatlan, gigászi áradatként töltötte be körötte a teret. Az adeptus rezzenéstelenül figyelt, majd amikor szelleme igazodott a hullámveréshez, kinyitotta szemét. Arcáról nyugalom sugárzott, együvé vált az erdôvel, felvette lassú, zsongó ritmusát. Anokhra pillantott, a jégkék szemek barátságosan, és mintha kíváncsian néztek volna vissza rá.
Hirtelen vad szélroham csapott a tisztásra, tûleveleket, gallyakat sodort forgatagában, ám amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan szûnt meg. Nyomában tompa lódobogás kelt. A sámántanító bólintott, majd lehajtotta fejét. Nevyll bizonytalanul fordult a hang irányába.
Az óriásfenyôk magasából aranyló fénypászmák nyújtóztak lefelé, a levelek megannyi törékeny ékszerként forogtak-pörögtek, táncoltak a földöntúli sugarakban. Azután egy pompás harci mén bukkant elô a fák mögül, fém fejvédôjén tollforgó billegett, testét kék-fehér mintás takaró fedte, lovasa mintha maga az arany fényzuhatag lett volna.
Nevyll önkéntelenül hátrált egy lépést, de a mén követte, és az adeptus egyszerre megláthatta lovasát. Hatalmas vállvasak, ezüstösen csillanó vértezet, felette a sárkánydíszes családi címer. Szikár alkat, szôke körszakáll, távolülô, smaragdzöld szemek. A sempyeri bajnok, Arwell Athranis.
- Apám… - lehelte Nevyll.
A lovag felegyenesedett a nyeregben, jobbjával könnyedén kivonta kardját, és magasra tartotta a fényzuhatagban. A rideg acél szikrázó ezüstszínben csillant.
- Háború dúl fiam. Orkok és portyázók özönlötték el rónáinkat. Felégetik fellegvárainkat, kifosztják városainkat. Kevesen maradtunk, kardjaink éle már csorba, vértjeink behorpadtak a gyilkos csapások alatt, hadi lobogóink derékba törtek. Mondd, te miért nem vagy velünk?
Az adeptus szóra nyitotta száját, de a jelenés hirtelen megváltozott. A fény sápadttá fakult, az elôbb még csillogó páncélon rozsdavirágok nyíltak, a kard törötten meredezett, a tabard szövetét szakadások csúfították. Apja arca fáradttá, beesetté vált, de vádló tekintetét nem vette le fiáról.
Nevyll szívében emésztô tûz lángolt fel, énjét szemhunyás alatt ölni vágyó gyûlölet töltötte el. Sempyeri volt, az apja oldalán volt a helye, hogy hasadékokat nyisson az öldöklô horda lábai alatt, vihart kavarjon, villámokat szórjon. Az adeptus kihúzta magát, varázsbotjának ékköve haragvó vörössel lángolt fel.
Hirtelen hûvös érintést érzett homlokán. Arwell Athranis körül csillámló fénybogarak jelentek meg, azután a káprázat egyszerre szertefoszlott, csak kavargó tûlevelek maradt hátra a sempyeri lovag nyomán. Nevyll összerezzent, a kínzó gyûlölet szemhunyás alatt elhalt. Egyszerre megérezte az izmait feszítô görcsöt, az arcán végiggördülô súlyos izzadtságcseppeket. Fülében saját hörgô levegôvételének zaja harsogott. Oldalra pillantott, mellette az öreg sámántanító állt, kérges tenyerét lassan elvette homlokáról.
- Mindnyájunknak le kell számolnunk múltunk kísértô árnyaival. Itt fent, a hófödte hegycsúcsok árnyékában, az egykori birodalomhoz közel, démonok és tébolyult szellemek sokasága vesz körbe minket. Rejtett vágyainkat, elfojtott dühünket lángra lobbanthatják, és megtelepedve érzéseinken szolgáikká alázhatnak. Egy igazi sámánnak meg kell tanulnia, hogyan szállhat szembe velük, hogyan gyôzheti le ôket.
Nevyll egy fának támaszkodott. Gyengének, kimerültnek érezte magát, kapkodva nyeldekelte a levegôt. Odahaza, Lar-dorban kioktatták rá, hogyan küzdhet a testet elbitorolni vágyó szellemekkel, néhánnyal akadt is már dolga. Ám ilyen hatalmasról, a józan gondolatokat pillanatok alatt háttérbe szorítani képes jelenésrôl sosem hallott.
- A gashat oltalmat ad. Feloldása veszélybe sodorhatja a kétsárkány-völgyi aygurokat - magyarázott tovább Anokh, majd elfordult, újra nekieredt. - Gyere, ifjú varázsló, ismerd meg a sötétség igazi arcát.
Nevyll kifújta a levegôt, és még egyszer körülkémlelt. Homály és csend vette körül, sem életnek, sem ártó szellemeknek nem volt nyomuk. Megrázta a fejét, majd az öreg tanító után indult.
Hamarosan egy másik tisztásra jutottak. A térség közepén hatalmas gúlába halmozva gallyak, körbe, a gigászi fenyôk törzsébe vájva, embermagas faodvak, balra pedig egy irdatlan szikla, gondosan lecsiszolt oldalain festett ábrák sokaságával.
Anokhot és Nevyllt néhány sámánöltözetet viselô aygur köszöntötte. Az adeptus kíváncsisággal vegyes bizalmatlanságot olvasott ki a sötéten csillanó szempárokból.
- Tanítványaim - tájékoztatta az öreg Nevyllt. - A hegyek között elszórtan élô aygur nemzetségek jövendô sámánjai. Ma éjjel ôk is részt vesznek a szertartáson. Most pedig, pihenj le - bökött az egyik, állatbôrrel takart odú felé. - Hamarosan minden erôdre szükséged lesz.

By ynev.inomi