Belfegor: Így kezdõdött...

  A kocsma olyan volt, mint mindegyik Abaszisz kisebb városaiban: kopottas fénye régmúlt idõkre emlékezett. Nehéz tölgyfa asztalok, sok nadrágtól fényesre csiszolt padok, idõrágta söntéspult, mögötte nagydarab, zsírosarcú kocsmárossal. Az ivó vendégköre vegyes képet mutatott. A pultnál egy két és fél láb magas troll iszogatott egy szakadtgúnyás orkkal, aki mint mindenhová, ide is magával hozta szagát, nomeg szöges buzogányát.

  Egy másik csoport az ivó közel harmadát elfoglalva duhajkodott, középpontban egy józannak nem nevezhetõ törpével, aki az asztalon állva éppen õsei egyik dalocskáját skandálta bõszen.

Tarin bátor bajnokai,
sziklajárat harcosai,
barlangmélyi törpe hõsök,
büszkék rájuk derék Õsök,
csupasz állú embernépek,
lábunk nyomába se értek,
eszünk, iszunk, mulatozunk,
jó söröcskét kortyolgatunk.
Döng, döng, döng a bánya,
szikrát bömböl érc pofája,
Zúg, zúg, zúg a tárna,
csákány zuhog kõ falára.

  Az a néhány ember, aki nehezményezni merte a: ,, csupasz állú embernépek ” szakaszt, gyorsan lebeszélték a többiek, akik a törpével énekeltek. Érvként széklábakat és súlyos fakupákat használtak. Az eszméletlenek késõbb magukhoz térvén lelkesen énekeltek a törpével. Nem volt más választásuk.

- Kohercsmárosss!!! Sört ide, ha mondom, te puhos zsírpárna, vagy ... - sajnos nem tudta befejezni a mondatot, mert idõközben az apróság lepottyant az asztalról, ahol eddig állt. Rá se hederített az incidensre, csupán korsójának állapotát ellenõrizte, majd elrikkantotta a döntõ szót:

- Mindenki az én vendégem! - ami valahogy így hangzott: mintenhi’zénfentékm. Ezzel megindult a roham a söntéspult ellen, az idült alkoholisták egyszerûen elsodorták az útjukba kerülõ asztalokat és padokat, függetlenül attól, hogy azon tartózkodtak-e esetleg, vagy nem.

  A kocsmáros pillanatokra lebénult a meglepetéstõl, ennek következtében a türelmetlenebbek kiadós verést helyeztek kilátásba. Kocsmárosunk vérig sértõdött. Sztenori hangja számumként süvöltött végig a kocsmán.

- Tünés hazafelé részeg csürhe! Majd én megmondom, mit kaptok, ha még mindig itt lesztek, mire kettõt pislantok! - azzal meglengetett egy eddig a pult alatt lévõ, igencsak veszedelmes kinézetû furkósbotot.

  A tömeg megszeppenve elhallgatott, tanácstalanul nézték az asztal alól kikászálódó törpét. A törpe értetlenül nézte a kocsmárost.

- Sört! - böffentette.

- Frászkarikát! - így a kocsmáros. A törpe felállt. Minden szem kettõjükre tapadt. Ekkorra a társaság nagyjából három pártra szakadt: volt a törpés-párt, a nyugodtan szórakozni vágyó - párt és a mindig, mindenhol jelenlévõ kivárjuk-a-végét csapat. Õk voltak legkevesebben. A törpe fenyegetõen dülöngélve lépett néhányat, nagyjából a pult mögött elhelyezkedõ kocsmáros irányába. Aztán megállt, teliszívta tüdejét, kidüllesztette mellkasát, és harciasan felszegte állát.

- Sört!

- Majd, ha fagy!

  A törpe egyszerûen hozzávágta a korsót a kocsmároshoz, aki sebzett vadként elüvöltötte magát. A feszülten várakozóknak ez lehetett a jel, a csatába hívó harsonaszó a harc megkezdésére. A kocsmáros pillanatok alatt másfél tucat pofont kapott, kicsavarták kezébõl a botot, és valaki ülepen billentette. Elszabadult a pokol. Asztalok, székek borultak, korsók repültek, széklábak, öklök duhogtak, fájdalomordítások, káromkodások hallatszottak a kavargó emberkupacból. A heves rohamot könnyedén megtörte a troll és az ork egyesített ereje. A két izomagyú egészen az ivó közepéig szorította vissza a csürhét. Az elsõ hullámban kihullottak immáron felfegyverkezve tértek vissza a csatába: ki korsóval, ki széklábbal, ki pedig husángokkal csépelte szorgosan a szörnyetegeket. A hátráló páros azonban erõsítést kapott a pult irányából: a kocsmáros és utolsó csepp alkoholáig hûséges emberei felvették a harcot a támadókkal. A csata lassan kezdett állóháborúba átmenni. A kocsmáros és emberei a pult elõtt barikádozták el magukat, onnan hajigáltak mindenfélét a bõsz támadókra. Aki megpróbált átjutni az asztalok halmazán, azt kézitusában szorították vissza. A támadók ellen-barikádot alkottak a maradék bútorból. Heves dobálódás, kevés eredménnyel. Az egészet a sarokba szorult semlegesek sínylették meg legjobban, mert rájuk mindenki haragudott, valami érthetetlen oknál fogva. Az érthetetlen okot egy szürke utazó szolgáltatta, aki a hátuk mögül idõnként hol ezt, hol amazt a csapatot hajigálta vehemensen, okot adva ezzel a visszadobásra.

  Egy pocakos, díszes kaftánba öltözött kereskedõ megpróbálta szép szóval lecsendesíteni a harcolókat. Óvatlanul kidugta fejét az asztal mögül, majd sürgõsen lebukott egy viharos sebességgel közeledõ boroskancsó elõl, ami utóbb a mögötte álló cserzõvargát találta szemközt, aki kancsalító szemekkel elõredûlt, egyenesen a kereskedõre.

  A pocakos sürgõsen kilökdöste a sanyarú sorsú vargát az asztal mögül, majd megkaparintotta a kancsót és visszahajította. Hirtelen felhorgadt benne a rég elfeledett harci szellem. Szemei vadul csillogtak, kecskeszakálla harciasan meredezett elõre. Válaszul néhány fakupa, egy fél asztal és egy igen büdös bakancs érkezett.

  A kocsmáros már aléltan pihent a kármentõben, görcsösen szorítva egy lekvárkeverõ fakanalat. Helyére hitvese lépett, látva ura bukását, a konyhából szerzett fedõkkel, húsvillákkal, kisebb lábasokkal és egyéb konyhai felszerelésekkel színesítve a levegõben közlekedõ tárgyak kavalkádját.

  A törpe kikandikált a torlasz mögül, felmérendõ a csata alakulását, de sörön edzett reflexei sem tudták megmenteni a kocsmárosné képébe csapódó mosogatórongyától. A zsíros húslé, meg a ki tudja még miféle mocsok szaporán lecsordogált a ruházatán, majd ágyékánál otthonosan elterpeszkedett, okot adva ezzel némi félreértésre. Ekképp meggyalázva törpénk úgy döntött, elég a szórakozásból. Egy asztalt megmarkolt, pajzsként maga elé tartotta, majd megtépázott csapata maradékának rohamot vezényelt.

- Utánam cimborák, éljen a sör!
- Hurrá!! - ugrott fel egy kiszáradt torkú hadfi, majd lehanyatlott a szürkeruhás hajszálpontos dobása nyomán.
- Hegyibe emberek! Huj, huj, huj!
- Hajrááá! Ááááá! - ez utóbbit a kocsmárosné csiholta ki egy húsklopfoló precíz célbajuttatásával, amitõl a már több sebbõl vérzõ lepényárus végképp lemondhatott maradék férfiasságáról.

  A védõk minden elképzelhetõt a rohamozókhoz vágtak, valaki a kocsmárosné derekát markolta meg, végsõ fegyverként próbálva bevetni az asszonyt. A kocsmárosné hangosat visított, majd hirtelen beleharapott az illetõ fülébe, ekként adva tudtára, mennyire nem szimpatizál az ötlettel.

  Idõközben a kocsmáros is eszmélni kezdett. Felnézett a fölötte terpeszben elhelyezkedõ feleségére, s amit látott, attól végképp magához tért.
- Jól vagy, apjuk? - tudakolta oda sem nézve a hûséges hitves, egy alig használt fülcimpával a szájában.
- Hát, ahogy így elnézem... nem is tudom.

  Gyorsan felkászálódott, hogy a döntõ roham visszaverésénél segédkezzen. Fakanalával hõsiesen küzdve sorokat döntött le felesége oldalán, aki két kopasztott kacsával támogatta urának harcát. A túlerõ azonban minden hõsiességük dacára legyûrte õket. Hiába harcoltak oroszlánként, a szétfolyt szesz szagától megmámorosodott alkoholistákat nem lehetett megállítani. Bár az utolsó pillanatig minden bajuk forrását, a törpét próbálták elérni, bosszújuk beteljesületlen maradt. A semleges sarokból ugyanis a pocakos és a szürkeruhás zárótüze leterítette a honi büszkeség e két bástyáját is.

  A csatazaj ekképp gyõzelmi ricsajba fordult, majd hangos gugyogásba, ahogy az elsõ kézre esõ hordót megcsapolták.

  Fertályóra múlva együtt ivott barát és ellenség, meg persze a semlegesek, a troll és az ork a pultot támasztották, a szürkeruhás a részegek között kóválygott, a törpe pedig másfél pintes kupát ölelve gajdolt valamelyik asztal alatt. Mikor elfogyott a sör a hordónyi készségbõl, újratöltötte, majd üveges tekintettel körbetekintett. Pillantása a trollon állapodott meg. Óvatosan lavírozva megközelítette, majd lábujjhegyre állva megbökdöste a derekát. A troll barátságosan nézett lefelé.

- Iggyá! - nyújtotta oda kupáját a törpe.

A troll elvette, majd tovább folytatta beszélgetését az orkkal. A törpe kicsit tanácstalan volt, majd legyintett és másik kupa után nézett. Most a szürkeruhást vette célba.

- Igyá te is.

- Köszönöm. - elvette a sört, majd kedvesen mosolyogva ráöntötte a törpe fejére. A törpe pillanatokig csak hápogni tudott, majd veszélyes mértékben elkezdett vörösödni a feje.

- Megöllek te mocsok...

A szürkeruhás könnyed eleganciával ellépett az elõrelendülõ törpe elõl, majd kikapta egy részeg kezébõl a rézmozsarat ( a kocsmárosné féltve õrzött kincsét ), és a benne lévõ borral tetõtõl talpig végiglocsolta a törpét, eztán két kézzel fogva a mozsarat a törpe feje fölé tartotta.

- Szundi.- csak ennyit mondott, és bûbájos mosollyal eleresztette. Nem számolt azonban a törpe rafináltságára. Miután elengedte a mozsarat, a törpe hirtelen kinyúlt, megragadta a szürkeruhás lábát, és pont oda húzta, ahová szerinte a súlyos mozsárnak érkeznie illett. Hogy jól számolt, arról a felcsapó fájdalomüvöltés tájékoztatta, ám ekkor már részeget meghazudtoló fürgeséggel robogott a pult felé. A szürkeruhás közben fél lábon ugrált, felbukott egy alvóban, talprakecmergett és a kis piszok után nézett.

  A törpe idõközben gesztusokkal értésére adta a trollnak, hogy õt éppen meg akarják nyúvasztani és sürgõs segítségre szorul, mire a troll az ölébe ültette kis védencét, aki pozíciója biztonságából, lábát lógázva boldogan vigyorgott a közeledõ szürkére. Tömzsi ujjaival még pá-pát is intett neki. Aztán hanyatt esett. Elfelejtette, ha már a törpe részeg, és ráadásul magasan is van, illik neki kapaszkodni.

  A szürke ruhás kéjesen megállt a hanyattfekvõ törpe felett.

- Lám, lám, lám. Egyszer fenn, másszor lenn. Igaz, törpe uram ? - közben a gatyakorcával matatott. - Nincs is finomabb egy jó, langyos fürdõnél.

- Ne. Csak ezt ne! Ne merészeld, mert...- hogy mi történt volna, sosem tudjuk meg. Ekkor ugyanis megjelent az a tünemény a lépcsõ tetején, ami megmentette törpénket a teljes megszégyenüléstõl.

  A jelenség jó embernyi magas, kétkarú, kétlábú , egyfejû elfszabású volt. Testét tetõtõl talpig toll borította. A fején valami madárféle sisak, vagy inkább csuklya trónolt, bal kezében közepes nagyságú botot tartott, amit mindenféle vacakkal ékesített. Volt azon tükördarab, drót, zsinórra fûzött gyöngyök, régi kulcsok, kis rágcsálók koponyái és számos egyéb. Tollruháját hasonló kacatokkal ékesítette, bizonyítva ezzel az ízlések különbözõségérõl alkotott véleményt. A lépcsõfordulóban megállva szemügyre vette a csatateret. Konstatálta a szerte heverõ részegeket, az összetört berendezést, a kifolyt szeszt.

  A szürkeruhás szája kissé elnyílt, a csodálkozástól mozdulatlanná meredve leste a csodálatos tüneményt. A törpe is feltápászkodott a földrõl, immár teljes figyelmét a madárembernek szentelve ácsorgott a szürke mellett. Néhány pillanatig csak ámultak, nem gyõzve betelni a látvánnyal, majd lassan egymásra néztek. Aztán elkezdtek röhögni. A röhögés megállíthatatlanul tört föl belõlük, elsöpörve mindent, ami csak útjába állhatott. Hömpölygött, gurgulázott, ott rezgett a levegõben, kényszerítve a mámoros nyerítésre mindenkit. Könnyezve borultak össze, egymást támogatva visítozva röhögtek és röhögtek. Harákolva kapkodtak levegõ után , aztán egymásra néztek és újra kipukkant belõlük a vad, fékeveszett jókedv. A végén a földön kötöttek ki, összegörnyedve pihegtek, el - elkaccantva magukat.

  A jelenés tudomást sem véve az õt ért atrocitásról leballagott a lépcsõn, odasétált a pulthoz és magától értetõdõ módon kiszolgálta magát. Azután kupáját markolva háttal a pultnak támaszkodott és szemügyre vette a két vigyorgó renitenst. Felismerte körülöttük azt a különleges, semmihez sem hasonlítható aurát, ami csak a kalandozók sajátossága. Lassan elmosolyodott és kortyolt a borból. Kalandozók. Sok helyen inkább bajkeverõknek hívják õket. Mint például itt is. Mert nem értik õket. Nem tudják, milyen az, ha csak a ma van, és a holnap csak egy lehetséges, ködbe burkolódzó eshetõség. Hát ma kell élni. A mának és a mában. Holnap pedig kezdeni kell elõröl. Ezért nem tudott haragudni rájuk, mert Õ tudta mindezt. Egy volt közülük.

  Megvárta, míg a két részeg elszunnyad, addig gondolataiba merülve ácsorgott, majd felvitte õket a szobájukba. Reggel majd beszélnek. Mert van mirõl beszélniük.

*

  Reggel frissen, kipihenve ébredtek, a másnaposságra utáló jelek nem jelentkeztek rajtuk. A szürkeruhás ébredt utolsóként, azt is csak azért tette mert néhány lépésnyire alatta egy felháborodott törpe ordított egy még felháborodottabb kocsmárossal. Élvezettel hallgatta a párbeszédet.
- Micsoda??!! Én jóindulatúan meg akarom téríteni a kárt, te pedig nyerészkedni akarsz rajtam??
- Még hogy nyerészkedni?? Összetörtétek a berendezést! Kilocsoltátok a bort, és ezért két aranyat soknak találsz?? Az életem munkája ment tönkre!
- Két arany! Hát mit képzelsz te errõl a koszos kócerájról, ami még egy verekedést sem bír ki? Legfeljebb öt ezüstrõl lehet szó!
- Istenek, ez meg akar engem ölni! Meggyaláztátok a családom otthonát! A feleségemet még most is ápolni kell! Legalább másfél arany csak az orvos!
- Locsold le a feleségedet egy vödör vízzel, mondják az csodákat tesz. Ehhez egyébként sincs semmi közöm! Legfeljebb hét ezüst.
A kocsmáros hisztérikus nevetése tisztán hallatszott az emeleten.
- Há, Há, Há ! Azt hiszed megúszhatod ennyivel? Kihívom a városi õrséget, ha nem fizetsz!
- Legyen egy arany te hiéna! Egy rézzel sem több! És ne kísértsd a szerencsédet tovább, vagy Kadalra mondom, orrba váglak, de rendesen!

  A párbeszéd tovább folyt odalenn, de már nem olyan hangerõvel, mint eddig , mert a felek kezdtek lassan megegyezésre jutni. Gyorsan magára kapta utiruháját és lekocogott reggelizni.

  Az ivóban viszonylagos rend uralkodott. A megmaradt bútorokat felállították, a törmeléket kihordták az ivóból. A fal mellett a madárember fogyasztott jóízûen valami sültet, a törpe pedig zsémbelve éppen most kapaszkodott fel egy üres székre a madárember asztalánál. Egyébként üres volt az ivó, a csapos épp most tûnt el a konyhában, ételt hozni a törpének. A szürke ruhás lassan odalépkedett az asztalhoz és leült a szemben lévõ székre. A törpe éppen a kupájában lévõ borból kortyolgatott, csak égkék szeme követte éberen az érkezõt.

- Engem Arzénnak hívnak. - közölte a szürke ruhás . Haját a tarkóján összefogta, így nyilvánvaló volt az elfekkel való rokonsága.
- Zrumf Bo Wakkar a nevem.- húzta ki magát a törpe, láthatóan büszkén.
- Kölyök. Ez az én nevem. - mondta a madárember.
- Mondd csak, honnan jöttél? - kérdezte Wakkar.
- K'harkadból. A Puszták Népének fia vagyok.
- Aha.- mondta bölcsen Arzén.- Hát, ha már így találkoztunk, ihatnánk is valamit, nem?
A törpe buzgón bólogatott. Hát így kezdõdött.